A mostanában zajló labdarúgó-Eb alkalmából kedvem támadt kicsit párhuzamosan áttekinteni a két sportág történelmét. Vajon volt-e olyan, hogy egy ország ugyanabban az évben Forma–1-es világbajnok versenyzőt és Európa-bajnok futballválogatottat ünnepelhetett? Tekintsünk vissza!
Az első kontinenstornát 1960-ban rendezték, akkoriban még Európai Nemzetek Kupája néven. Az akkori lebonyolítási rendszerben a nyolcaddöntő és a negyeddöntő még a selejtezősorozat részét képezték, utána az állva maradtak egyike lett a „final four” házigazdája. A négy torna végén a Szovjetunió örülhetett – természetesen akkoriban szó sem lehetett arról, hogy a Forma–1-ben versenyzőjük legyen. Még fél évszázadot kellett várni arra, hogy Vitalij Petrov személyében megjelenjen az első orosz pilóta a mezőnyben. A torna másik két érmese, Jugoszlávia és Csehszlovákia szintén távol állt attól, hogy pilótát adjon a Forma–1-nek. A negyedik helyezett (és házigazda) Franciaországot Maurice Trintignant képviselte, aki még a megelőző évtizedben nyert két futamot, de abban az évben egy versenyzőcserés harmadik hely volt a legjobbja. A Forma–1-nek abban az évben Európán kívüli világbajnoka lett az ausztrál Jack Brabham személyében.
Az 1964-es Nemzetek Kupája négyes tornájára csupa olyan ország jutott be, amelynek abban az évben nem volt Forma–1-es versenyzője (Spanyolország, Szovjetunió, Magyarország, Dánia). A kontinensbajnok a házigazda Spanyolország lett, amelynek ugyan akadtak időnként pilótái, de élmenőre az ezredforduló utánig kellett várniuk, míg megérkezett Fernando Alonso. Az 1964-es Forma–1-es világbajnokságot az angol John Surtees nyerte, két ugyancsak brit riválissal, Graham Hill-lel és Jim Clarkkal szemben. Bár az Egyesült Királyság a futball őshazája, a négy évvel korábbi sorozatra még nem nevezett egyik válogatottja sem, a második nekifutásra viszont Skócia kivételével már sikerült megnyerni őket, de kijutniuk nem sikerült, Anglia mindjárt az első körben búcsúzott.
1968-ban immár hivatalosan is Európa-bajnokságot rendeztek. A négyes tornát Olaszország rendezte, amely borotvaélen táncolva (sorsolásos továbbjutás az elődöntőből, majd megismételt mérkőzés a döntőben) eljutott az Európa-bajnoki címig. A Forma–1-ben viszont abban az évben gyászolt az ország: nyáron egy hegyi versenyen életét vesztette akkori reménységük, Ludovico Scarfiotti (az előző évben pedig honfitársa, Lorenzo Bandini szenvedett halálos balesetet). Év végén második világbajnoki címét szerezte Graham Hill. Hazája, a két évvel korábban odahaza világbajnokságot nyerő Anglia válogatottja ezúttal kijutott a négy közé, az elődöntőben azonban vereséget szenvedett Jugoszláviától, a Szovjetunió elleni mérkőzéssel a bronzérmet vívta ki magának.
1972-ben a világbajnokságokon már addig is remeklő NSZK válogatottja szerezte első Európa-bajnoki címét a belgiumi tornán. Forma–1-es versenyzőkkel azonban még messze nem álltak olyan jól akkoriban, mint a 90-es, 2000-es években vagy napjainkban (és már nem álltak úgy, mint az 1961-ben elhunyt Wolfgang von Trips idején). Abban az évben egyedül Rolf Stommelen képviselte őket a mezőnyben (már amikor indult), de a hazai Eiffelland autójával még pontszerzésre sem telt neki. A száguldó cirkuszban Európán kívüli pilóta, a brazil Emerson Fittipaldi ünnepelhetett bajnoki címet.
Az 1976-os jugoszláviai torna döntője az akkoriban bevezetett büntetőpárbajjal dőlt el, leginkább Panenka pimasz tizenegyese maradt meg az utókor emlékezetében – amivel eldőlt, hogy az Európa-bajnokságot Csehszlovákia nyeri. Az akkoriban a keleti blokkhoz tartozó országnak nem volt Forma–1-es versenyzője,az első – és eddig egyetlen – cseh pilóta a 2001-ben három versenyen induló Tomáš Enge volt. Ennek az évnek a világbajnokát immár a Rush című filmből is megtudhatjuk – az angol James Hunt kerekedett felül a nürburgringi borzalmas baleset után is visszatérő Niki Laudával szemben a fuji drámai finálé után. Anglia kiesett a selejtezőben, éppen a későbbi bajnok Csehszlovákia mögött végezve a csoportban.
1980 duplázásokat hozott az Európa-bajnokság történetében: a torna mezőnye kétszeresére, nyolc csapatra növekedett, Olaszország – immár selejtező nélkül – az első kétszeres házigazda lett, az NSZK pedig az első kétszeres Európa-bajnok. A Forma–1-ben viszont még mindig várniuk kellett az áttörésre, Jochen Mass ugyan nyert egy futamot még a 70-es évek közepén, bajnoki címért azonban sosem volt versenyben, abban az évben az Arrows volánja mögött nem is lehetett rá esélye. A világbajnokságot az ausztrál Alan Jones nyerte, ugyancsak Európán kívüli riválissal, a brazil Nelson Piquet-vel szemben.
1984-ben akadt olyan ország, amely mindkét sorozatban jó esélyekkel pályázott a bajnoki címre. Franciaország Michel Platinivel fémjelzett válogatottja élt is ezekkel az esélyekkel a hazai rendezésű Eb-n. A Forma–1-ben pedig Alain Prostnak a McLaren színeiben egyedül csapattársa konkurenciát, ő viszont elég keményet. Az estorili zárófutamra a kevesebb futamot nyerő, de kiegyensúlyozottabb Niki Lauda érkezett listavezetőként. Az időmérő után azonban Prost került kedvezőbb pozícióba, miután élről rajtolhatott, míg Lauda a mezőny közepéről. A futamon azonban sikerült felzárkóznia, a Prost mögötti második helye pedig azt jelentette, hogy fél pontos előnnyel megszerezte harmadik világbajnoki címét – hogy ez így történhetett, az a monacói esős futam korai leintésének volt köszönhető, ami után Prost a győzelemért járó 9 pont helyett csak annak felét kaphatta. Ennyin múlott, hogy nem fokozhatta a franciák ő is örömét abban az évben. Lauda hazája, Ausztria a selejtezőben kiesett, egészen 2008-ig kellett várniuk a kijutásra, akkor is társrendezőként sikerült, az Eb-selejtezőket pedig éppen az idei torna előtt vették először sikerrel.
1988-ban az NSZK-ban rendezett tornán Hollandia az elődöntőben vett revansot a házigazdákon a 14 évvel korábban ugyancsak náluk és ellenük elvesztett vb-döntőért, majd a Szovjetuniót legyőzve megszerezték az Európa-bajnoki címet is. Forma–1-es versenyzőjük azonban nem akadt abban az évben, és sokáig nem is volt futamgyőztesük – az idei Spanyol Nagydíjig… A száguldó cirkuszban abban az évben a brazil Ayrton Senna szerezte első világbajnoki címét (és akárcsak négy évvel korábban, ezúttal Prost maradt alul a McLaren háziversenyévé vált sorozatban).
Az 1992-es Európa-bajnoksághoz hasonló sztorit talán csak egy élénk fantáziájú forgatókönyvíró tudott volna kitalálni – Dánia előbb kiesett a selejtezőben, majd miután Jugoszláviát a polgárháború miatt kizárták, mégis részt vehetett a tornán, és ha már ott volt, meg is nyerte azt. A Forma–1-ben nem volt versenyzőjük abban az évben, de nem is nagyon akadt említésre méltó eredményük Kevin Magnussen két évvel ezelőtti melbourne-i dobogójáig. Az azévi világbajnokságot a korábbi évek balszerencséit feledtetve magabiztosan uralta az angol Nigel Mansell, a Hungaroringen már a 16. futamos sorozat 11. versenye után ünnepelhette a bajnoki címet. Anglia az Európa-bajnokságon a csoportkörben esett ki, többek között a későbbi győztes dánok mögött is végezve.
1996-ban az angolok és németek mindkét fronton ott voltak az élmezőnyben. Az immár egységes Németország válogatottja a döntőben a csehek elleni – ekkor először alkalmazott – aranygóllal megszerezte harmadik Európa-bajnoki címét. A Forma–1-ben pedig végre akadt igazán nagy versenyzőjük, Michael Schumacher az előző két évben megnyerte a világbajnokságot. Ezután azonban elváltak útjaik a Benettonnal, és a világbajnoki címre egyre inkább kiéhező Ferrarihoz szerződött. Ez az év még leginkább az összecsiszolódásról szólt, sikerült három futamot nyernie, de a világbajnoki címért még nem vehette fel a versenyt a Williams-Renault-val. Utóbbi csapat két pilótája,az angol Damon Hill és a kanadai Jacques Villeneuve versengéséből előbbi került ki győztesen. Hazája rendezte abban az évben az immár 16 csapatos Európa-bajnokságot, ahol el is jutottak az elődöntőig, ott azonban a későbbi győztes németek állították meg őket (olyasféle revansot véve az 1966-os vb-ért, mint 1988-ban ellenük a hollandok 1974-ért).
2000-ben Franciaország válogatottjának elsőként sikerült világbajnoki címvédőként Európa-bajnokságot nyernie. A Forma–1-ben azonban már túl voltak a Prost jelentette sikerkorszakon, a „Professzor” ekkoriban már csapatfőnökként tevékenykedett, de meg sem közelítette versenyzői eredményeit, így abban az évben honfitársa (és korábbi ferraris csapattársa), Jean Alesi is csak szenvedett az autójával, még pontot sem sikerült szereznie. Michael Schumacher év végén végre megszerezte a Ferrarinak a két évtizede várt világbajnoki címet. Hazája, Németország címvédőként érkezett a holland-belga közös rendezésű Európa-bajnokságra, ahol azonban leszerepelt, nyeretlenül búcsúzott már a csoportkör után.
A 2004-es Európa-bajnokság bombameglepetést hozott: az addig jelentősebb eredményt el nem érő, igazán nagy sztárok nélküli Görögország válogatottja (a nyitómeccsen és a döntőben egyaránt a házigazda Portugáliát legyőzve) nyerte meg a tornát, esélyesebb csapatokat kiejtve. Forma–1-ben még nem képviselte őket senki. Michael Schumacher közben immár a rekordot jelentő hetedik világbajnoki címét biztosította be nyár végén. A két évvel korábban vb-ezüstig jutó Németország azonban ezúttal sem volt képes továbbjutni a csoportjából.
2008-ban Spanyolország válogatottja, amely a megelőző tornákon nem nagyon tudta beváltani a hozzáfűzött reményeket, hosszas várakozás után megszerezte második Európa-bajnoki címét a svájci-osztrák közös rendezésű tornán. A Forma–1-ben is ott volt végre nekik Fernandon Alonso, aki 2005-ben és 2006-ban is megnyerte a világbajnokságot, és 2007-ben szintén versenyben volt a címért a zárófutamig. Erre az évre azonban visszatért a Renault-hoz, amelynek színeiben két futamgyőzelmet ugyan összehozott (bár az elsőben később kiderült, hogy jókora turpisság is volt), de a világbajnoki küzdelembe nem volt beleszólása. Előző évi csapattársa és riválisa, Lewis Hamilton a csattanós befejezést hozó zárófutamon megszerezte első világbajnoki címét. Hazája, Anglia válogatottja azonban ki sem jutott az azévi Eb-re.
2012-ben az időközben a világbajnokságot is megnyerő Spanyolország lett az Európa-bajnokságok történetének első címvédője. Ezúttal a Ferrarinál versenyző Alonso is esélyes volt a Forma–1-es világbajnoki címre, a fordulatos és izgalmas szezonzáró után azonban a német Sebastian Vettel örülhetett sorozatban harmadik titulusának. Németország válogatottja az Eb-n az elődöntőig jutott, ahol – a hat évvel korábbi hazai rendezésű vb-hez hasonlóan – Olaszország ejtette ki őket.
Eljutottunk a 2016-os évig… a Forma–1 idei erőviszonyai elnézve, az elmúlt két évhez hasonlóan a két Mercedes-pilóta, Hamilton és Nico Rosberg pályázhat a világbajnoki címre. Anglia és Németország válogatottja egyaránt továbbjutott csoportjából az immár 24 csapatos, harmadjára Franciaországban rendezett Európa-bajnokságon. A nyolcaddöntőben előbbire Izland, utóbbira Szlovákia vár, később pedig akár találkozhatnak is az elődöntőben… És ki tudja, akár a döntőben is ott lehet valamelyikük, már ha az ellenfelek meg nem akadályozzák. Vagy idén is tovább fog az „átok”, és még mindig nem adja egy évben ugyanaz az ország a Forma–1 világbajnokát és a labdarúgás Európa-bajnokát?
Frissítés: Anglia kiesett a nyolcaddöntőben, így Hamilton világbajnoki címe esetén továbbra is ülne az "átok". Most már Németországra érdemes figyelni ebből a szempontból.
Epilógus: Németország kiesett az elődöntőben, így most már kijelenthetjük, hogy az "átok" tovább fog (a francia Grosjean világbajnoki címéhez a csodánál is több kellene, Portugáliának pedig utoljára egy évtizede volt pilótája Tiago Monteiro személyében, de futamot ő sem nyert), viszont Hamilton mellett immár Rosbergnek sem kell tartania tőle.
