Áprilisban nagy meglepetést keltett, amikor bejelentették, hogy a kétszeres világbajnok Fernando Alonso rajthoz áll Indianapolisban az 500 mérföldes futamon, amiért még a Monacói Nagydíjat is kész kihagyni. Ennek alkalmából jöjjön egy kis visszatekintés a Forma–1-nek azokról a bajnokairól, akik ugyancsak nekivágtak a legpatinásabb amerikai autóversenynek.
A Forma–1 hajnalán megvolt a szándék arra, hogy az európai és amerikai autóversenyzést közelebb hozzák egymáshoz. Ennek érdekében az akkor már nagy hagyományokkal bíró Indy 500 eredménye beleszámított a világbajnokság értékelésébe is. Ez azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a Forma–1 élmenői nem nagyon mentek Indianapolisba, az Indy élpilótái közül pedig csak kevesen jöttek a Grand Prix versenyekre. Így annyit sikerült elérni, hogy volt a versenynaptárban egy kakukktojás futam, amely révén 5-6 további pilóta (rendre amerikaiak) neve került fel pontszerzőként a tabellára.
Azért akadtak szabályt erősítő kivételek is. Alberto Ascari még nem volt világbajnok, amikor 1952-ben elindult Indianapolisban (év végén szerezte meg első titulusát), egyedüli európai résztvevőként. Sajnos nem hozott nagy eredményt a kirándulása, a 200 körös versenyből 40 kört tudott teljesíteni, mielőtt a kerekével problémái támadtak és kicsúszott. Ez volt abban az évben az egyetlen világbajnoki futama, amelyre nevezett és nem nyerte meg (a szezonnyitó Svájci Nagydíjat Indianapolisra készülve kihagyta).
Sokáig úgy élt a köztudatban, hogy ez volt az egyetlen alkalom, amikor Forma–1-es élversenyző indult a világbajnokságba számító Indy 500-on. Kiderült azonban, hogy volt még egy próbálkozó, méghozzá nem más, mint az ötszörös világbajnok Juan Manuel Fangio. A próbálkozó szó sajnos helytálló ebben az esetben: az utolsó Forma–1-es szezonját töltő, a Grand Prix versenyeken is csak hébe-hóba induló argentin világbajnok az első edzés után elégedetlen volt az autójával, ezért visszalépett.
A sportág urai lassan belátták, hogy ebben a formában nincs értelme az indianapolisi versenynek a Forma–1-es versenynaptárban, így 1960 után ki is került onnan. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a későbbiek során ne lettek volna olyan Forma–1-es bajnokok, akik átruccantak a tengeren túlra – sőt, még jobban érdeklődtek Indianapolis iránt, mint az 50-es években (furcsa módon az egyetlen született amerikai világbajnok, Phil Hill sosem versenyzett az Indy 500-on). A 60-as években még jóval kevesebb futamból állt a szezon, mint mostanában és a versenyzőket is kevésbé fogták szigorúan a szerződések, így volt alkalmuk más szériákban is kipróbálni magukat. Rögtön 1961-ben ott volt az előző két szezon világbajnoka, Jack Brabham. Farmotoros Cooper–Climax autójával kilencedik helyezést sikerült elérnie – a Coopernek a Forma–1 után néhány év leforgása alatt az IndyCart is sikerült megfertőznie az újfajta elrendezéssel.
Jim Clark, a korszak egyik legnagyobb pilótája már első világbajnoki címének évében, 1963-ban elindult az Indy 500-on, és nem is akárhogyan mutatkozott be: 28 körön át élen állt, a versenyt második helyen zárta. Az ezt követő négy évben a „Repülő Skót” rendre ott volt az indianapolisi mezőnyben. 1964-ben megszerezte a pole pozíciót, a versenyt sajnos nem sikerült befejeznie. 1965-ben viszont összejött a hőn áhított győzelem, ezért megérte neki kihagyni a Monacói Nagydíjat (tessék, egy kis párhuzam Alonsóval!). Így Clark lett az első Forma–1-es világbajnok, aki Indianapolis 500-at nyert – ráadásul egy évben sikerült neki a kettő, hiszen a szezon végén második világbajnoki címét is ünnepelhette. Ami a két következő versenyt illeti, 1966-ban újabb második helyet hozott össze, 1967-ben kiesett. 1968-ban már nem jöhetett – a hockenheimi Forma–2-es vendégszereplése halálos balesettel végződött.
Az 1966-os indianapolisi versenyen ott volt Clark generációjának másik két meghatározó alakja, Graham Hill és Jackie Stewart is. Hill első nekifutásra rögtön meg is nyerte a futamot – 1927 óta nem fordult elő hasonló. Ezzel csatlakozott Clarkhoz az Indy 500 győztes világbajnokok sorában – sőt, 1972-ben sikerült újabb értékes trófeával, a Le Mans-i 24 órással megfejelnie, mindezidáig egyedüli pilótaként teljesítve a gyorsasági autóversenyzés mesterhármasát (vagy ha nem világbajnoki címben, hanem futamokban gondolkodunk, akkor Hill öt monacói győzelme méltán odatehető a két másik patinás verseny megnyerése mellé). Indianapolisban még kétszer állt rajthoz Hill, Clarkhoz hasonlóan immár a Lotus színeiben, de sem 1967-ben, sem 1968-ban nem sikerült célba érnie.
Ami a második „Repülő Skótot”, Stewartot illeti, negyven körön keresztül élen állt az 1966-os versenyen, de kiállni kényszerült. A megtett táv révén így is elegendő volt a teljesítménye a hatodik helyezésre és az „év újonca” cím elnyerésére – utóbbira annak ellenére, hogy a győztes Hill is újonc volt!
Denny Hulme a világbajnoki címét hozó 1967-es évben megpróbálkozott az Indy 500-zal is, negyedik helyezésével kiérdemelte az év újonca címet. Egy évvel később megismételte ezt a helyezését, 1969-ben és 1971-ben viszont nem sikerült célba érnie.
A posztumusz világbajnok Jochen Rindt kétszer állt rajthoz Indianapolisban (1967, 1968), de egyik alkalommal sem sikerült befejeznie a futamot.
A 70-es évektől a versenynaptár bővülésével egyre ritkábban volt példa arra, hogy Forma–1-es versenyzők más sorozatokban kalandozzanak, legfeljebb visszavonulásuk után eveztek új vizekre. Ugyanakkor volt példa arra is, hogy valaki az amerikai sikerei után mérkőzzön meg a Forma–1-ben. Az olasz származású, de amerikai állampolgár Mario Andretti 1964-től versenyzett az akkor még a USAC felügyelete alá tartozó IndyCar sorozatban. Első Indianapolis 500 versenye 1965-ben volt, rögtön harmadik hellyel tette le névjegyét a legendás pályán, ezzel Jim Clark mellett állhatott a dobogón és az „év újonca” címet is elnyerte. Év végén a sorozat bajnoki címét is ünnepelhette, amit 1966-ban megvédett, az Indy 500 futam viszont edzéselsősége ellenére nem jól sikerült neki. Ugyancsak élről indulva állt ki az 1967-es versenyen. Az 1968-as futama hamar véget ért – viszont ebben az évben bemutatkozhatott a Forma-1-ben is, ahol ettől kezdve évente néhány futamon rajthoz állt, bár elsődleges sorozata továbbra is az amerikai volt, ahol 1969-ben végre megnyerte az indianapolisi versenyt, év végén pedig a harmadik bajnoki címet. 1970-ben hatodik lett az Indy 500-on, a Forma–1-ben pedig megszerezte első dobogóját. 1971-ben futamgyőzelemmel kezdte a Forma–1-es szezont, Indianapolisban viszont ütközés vetett véget a versenyének. 1972-ben nyolcadik lett az Indy 500-on, miközben a Forma–1-ben továbbra is „részmunkaidősként” indult. 1973-ban csak az IndyCarra koncentrált, Indianapolisban kiesett, akárcsak 1974-ben (ebben az évben ismét visszatért pár futam erejéig a Forma–1-be is). 1975-től fordultak az arányok, többet versenyzett a Forma–1-ben, ahol 1978-ban sikerült eljutnia a világbajnoki címig, és kevesebbet a USAC, illetve 1979-től a CART bajnokságában. (Egy ideig párhuzamosan futott a két széria, 1979-ben és ’80-ban az Indianapolis 500 mindkét szövetség bajnokságának része volt, majd 1981-ben és 1982-ben hivatalosan csak a USAC bajnokságába számított, bár a CART versenyzőinek nagy része is indult rajta, majd 1983-tól hivatalosan is átkerült a CART égisze alá). Indianapolisban azért többnyire rajthoz állt Andretti (egyedül 1979-ben hagyta ki), ahol 1981-ben második helyezést ért el. 1982-től már a CART szériájára fordította a figyelmét, abban az évben már néhány nagydíjon indult a Forma–1-ben, ezek voltak utolsó itteni futamai. A CART-ban egészen 1994-ig, 54 éves koráig versenyzett (egy idő után szó szerint családi körben érezhette magát: 1983-tól már idősebbik fia, Michael, 1990-től másik fia, Jeff, 1986-tól unokaöccse, John is ott volt a mezőnyben! – közülük Michael megpróbálkozott 1993-ban a Forma–1-gyel is, de nem sok sikerrel). 1984-ben megnyerte a bajnokságot (a USAC sorozatával együtt negyedik IndyCar-bajnoki címe), Indy 500-at nyernie viszont nem sikerült többet. Az 1985-ös második helye volt az utolsó dobogós helyezése Indianapolisban, 1987-ben pedig utolsó itteni edzéselsőségét érte el. Utoljára 1993-ban ért célba a legendás futamon, ötödik helyen, 1994-ben utolsó Indy 500-án az üzemanyagrendszer problémái miatt kiállni kényszerült.
A kétszeres világbajnok brazil Emerson Fittipaldi Forma–1-es pályafutásának befejezése után négy évvel, 1984-ben kezdett a CART-ban és ezáltal Indianapolisban is versenyezni. Első Indy 500-ának az olajnyomás problémái vetettek véget. 1986-ban sikerült hetedik helyen zárnia a futamot, 1988-ban pedig második helyezettként dobogóra állhatott. 1989-ben megnyerte az indianapolisi versenyt, a szezon végén pedig a bajnokságot is. A következő évben a dobogó harmadik fokára állhatott Indianapolisban. 1993-ban megszerezte második Indy 500-győzelmét. 1994-ben utoljára állt rajthoz, bár leggyorsabb kört futott, a futamot fel kellett adnia ütközés miatt. 1995-ben nem sikerült kvalifikálnia magát, 1996-ban ugyan még utolsó szezonját töltötte a CART-ban, de Indianapolisban már nem indult, ugyanis abban az évben kettészakadt az IndyCar-sorozat, a szakadár IRL (Indy Racing League) pedig „magával vitte” a névadó futamot.
Fittipaldi honfitársa, a háromszoros világbajnok Nelson Piquet 1991 végén vonult vissza a Forma–1-től, a következő évben már ott is volt az Indy 500-on. Sajnos balszerencsésen alakult számára a hétvége, az edzésen súlyos lábsérüléssel járó balesetet szenvedett. 1993-ban azonban újra megpróbálkozott, ekkor már rajthoz tudott állni, de motorproblémával fel kellett adnia a futamot.
Nigel Mansell az 1992-es Forma–1-es világbajnokság megnyerése után 1993-ban már az IndyCarban folytatta (amelynek nyitófutamát rögtön meg is nyerte). Az indianapolisi versenyen, amely első oválpályás futama volt, a dobogó harmadik fokára állhatott. A szezont bajnokként zárta, a következő évben a címvédés mellett az indianapolisi győzelem volt a fő célja – sajnos egyik sem sikerült neki, 1994-ben futamot sem tudott nyerni. Az Indy 500-at a Dennis Vitolóval történt szerencsétlen ütközés miatt kellett feladnia. (Ebben az évben négy futam erejéig visszatért a Forma–1-be is, amelynek szezonzáróját megnyerte, de a Williams nem hosszabbított vele szerződést. Végül a McLarentől kapott 1995-re, de két futamrészvétel után elváltak útjaik, ezzel Mansell Forma–1-es pályafutása véget ért).
A kanadai Jacques Villeneuve, a legendás Gilles fia Andrettihez hasonlóan előbb ért a csúcsra Amerikában, mint a Forma–1-ben. 1994-ben első Indinapolis 500 versenyén rögtön a második helyet szerezte meg, ezzel természetesen ő lett az év újonca – akárcsak év végén a sorozatban. 1995-ben pedig megnyerte mind az Indy 500-at, mind a bajnokságot – a szakadás előtti utolsó egységes IndyCar sorozatot. A következő évtől már a Forma–1-ben folytatta, ahol meggyőzően mutatkozott be, riválisa tudott lenni a rutinosabb csapattársnak, Damon Hillnek, 1997-ben pedig megnyerte a világbajnokságot. Pályafutása hátralévő szakasza már kevésbé jól alakult, 2006-ban indult utoljára a Forma–1-ben. 2014-ben 19 év után vett részt újra az Indy 500-on (amely immár az újraegyesült IndyCar részét képezte, mióta a klasszikus nevet 2003-ban felvevő IRL 2008-ban magába olvasztotta a CART-utód Champ Car szériát), a 14. helyen végzett.
Közben a 2000-es években egy időre újra egymásra talált a Forma–1 és Indianapolis: a 2000-es szezontól az USA Nagydíj helyszíne az Indianapolis Motor Speedway lett, de nem teljesen az Indy 500 nyomvonalán: fordított haladási iránnyal és csak az oválpálya felét használva, egy kanyargós belső pályával kombinálva. Így a legendás helyszínre nemcsak Villeneuve térhetett vissza mint Forma–1-es világbajnok, hanem rajthoz állhatott Michael Schumacher, Mika Häkkinen, a világbajnokságig később eljutó Jenson Button, később pedig ugyancsak majdani világbajnokként érkezett Kimi Räikkönen, Fernando Alonso (ő 2006-ban és 2007-ben már címvédőként állhatott rajthoz), Lewis Hamilton és Sebastian Vettel, akinek a 2007-es futam a bemutatkozó nagydíja volt, a sérült Robert Kubica helyett beugorva – pontszerző nyolcadik hellyel. Az indianapolisi Forma–1-es nagydíjakat Schumacher uralta, hétszer állt rajthoz, ebből ötször győzött. A 2002-es futam is neki állt, de az utolsó körben átengedte a győzelmet a csapattárs Rubens Barrichellónak (állítólag holtversenyes befutóval próbálkozott). Ugyanakkor a sors másik keze visszaadta neki 2005-ben: miután a Michelin-gumis csapatok a felvezető kör végén egységesen kiálltak (az FIA nem volt hajlandó engedni a kerékcsere-tilalomból, Michelin szerint pedig a gumijaik nem bírták volna a teljes távon a döntött kanyart), foghíjas mezőnyben akadálytalanul szerezte meg a Ferrari egyetlen győzelmét az olasz istálló gyenge szezonjában. A 2001-es futamot Häkkinen nyerte (ez volt utolsó győzelme), a 2007-est pedig újonc létére Hamilton. (Villeneuve-nek a 2000-es negyedik helye, Räikkönennek a 2003-as második helye, Alonsónak 2007-ben ugyancsak második hely volt a legjobbja az indianapolisi USA Nagydíjakon, míg Buttonnak egyszer sem sikerült a pontszerzés). Sajnos az emlékezetes futamok mellett akadtak botrányosak is (a már említett 2002-es elengedés és a 2005-ös bojkott), amik nem tettek jót a Forma–1 itteni népszerűségének. Ezek is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a pálya 2007 után kikerült a világbajnokság versenynaptárából.
Idén Alonso egy évtized után visszatért Indianapolisba, immáron teljesen oválpályás versenyre, az Andretti Autosport színeiben. Az edzéseket követően az ötödik rajthelyet sikerült megszereznie. A Forma–1 világbajnokai közül eddig Jim Clark, Graham Hill, Mario Andretti, Emerson Fittipaldi és Jacques Villeneuve nyert Indy 500-at. Ha vasárnap Alonso csatlakozna hozzájuk, hatalmas szenzáció lenne – és kárpótlás a McLaren–Hondánál töltött nehéz évekért.
