Papír-vb

Papír-vb

Párhuzamos világbajnoki történelem

2018. július 09. - F1 Hierro

Szokatlan módon részben labdarúgással foglalkozó bejegyzés következik. Az oroszországi labdarúgó-világbajnokság a héten a legjobb négy csapat küzdelmeihez érkezik, miközben a Forma-1-ben három versenyhétvége után szünet következik. Ennek kapcsán most azt tekintjük át, hogyan szerepelt a Forma-1-es világbajnok versenyző országának válogatottja az adott évben a világbajnokságon, valamint ennek fordítottját is. Arra is választ kaphattuk, örülhettek-e már egy országban ugyanabban az évben mindkét világbajnoki címnek?

1950

A Forma–1-es világbajnokság első szezonja a labdarúgásban is világbajnoki év volt. A futballtorna házigazdája Brazília volt. A cél odahaza csakis a hőn áhított világbajnoki cím lehetett. A rendhagyó rendszerű – négycsapatos körmérkőzéses – döntőben Spanyolországot és Svédországot könnyedén le is győzték, a zárófordulóban azonban Uruguay 2:1-es győzelmével elhappolta előlük a trófeát és immár másodjára jutott csúcsra. Nincs tudomásom róla, hogy Uruguaynak lett volna valaha is Forma–1-es pilótája, utána járva sem találtam.

A Forma–1 első világbajnoka az olasz Guiseppe (becenevén Nino) Farina lett. Hazája, Olaszország címvédőként utazott a labdarúgó-vb-re, ám még nem heverték ki a Grande Torino előző évi repülőszerencsétlenségét. A csoportkörben búcsúztak, Svédország mögött végezve (az akkori lebonyolítási rendszerben egy-egy csapat jutott tovább négyes döntőbe).

1954

Számunkra el nem múló szomorúság, egy vissza nem térő esély elszalasztása, az NSZK számára a „berni csoda”. Sepp Herberger válogatottja azok után, hogy a csoportkörben még 8:3-as vereséget szenvedett, a döntőben kétgólos hátrányból fordítva 3:2-re győzte le Aranycsapatunkat. A nyugatnémetek ebben az évben a Forma–1-ben is ünnepelhettek, de nem versenyzőik, hanem a Mercedes márka révén. Az Ezüstnyíl foglalkoztatott hazai versenyzőket is, de futamot nyernie egyiknek sem sikerült: Karl Kling legjobbja egy második, Hans Hermanné egy harmadik hely volt.

A világbajnok az argentin Juan Manuel Fangio lett, aki szezon közben igazolt át a Maseratitól (kettőből kettő győztes futam után!). Argentína az azévi világbajnokságnak még csak a selejtezőire sem nevezett.

1958

Az ekkor feltűnő Pelé fémjelezte Brazíliának sikerült az, ami se előtte, se utána egy dél-amerikai csapatnak sem: világbajnoki címet nyerni európai tornán. A Forma–1-ben azonban még messze nem számítottak olyan nagy nemzetnek, mint a ’70-es évektől kezdve; olyannyira, hogy még versenyzőjük sem volt.

A száguldó cirkusz világbajnoka az angol Mike Hawthorn lett, egyetlen ponttal megelőzve honfitársát, Stirling Mosst. Anglia válogatottjának a svédországi tornán nem sikerült továbbjutnia a csoportból: miután a 2-3. helyen pontegyenlőség alakult ki, az akkori szabályok szerint rájátszás következett, amin 1:0-ra alulmaradtak a Szovjetunióval szemben.

1962

Brazília megvédte a címét (ezúttal saját földrészén, Chilében). Arra azonban még mindig várniuk kellett, hogy élpilótájuk legyen a Forma–1-ben, sőt ekkor sem volt még pilótájuk sem.

A Forma–1-es világbajnoki címet ismét egy angol úriember, ezúttal Graham Hill nyerte. Anglia válogatottja ezúttal ugyan továbbjutott a csoportjából (Magyarország mögött), a nyolc között azonban éppen Brazíliába futottak bele, amely 3:1-es győzelemmel lépett át rajtuk.

1966

Odahaza végre összejött Angliának a világbajnoki cím (az NSZK elleni döntővel kapcsolatban azóta is vitatéma, merre pattant le a labda a felső lécről…). A Forma–1-ben ekkoriban leginkább a két évvel korábbi világbajnok John Surteesben reménykedhettek, aki azt a ritka bravúrt is végrehajtotta, hogy egy szezonban két különböző csapat színeiben nyert futamot (rajta kívül ez csak Fangiónak és Stirling Mossnak sikerült), miután a Ferraritól a Cooperhez távozott. Azonban a csapatváltást követő futamok nem túl jól sikerültek, mire a hajrában felzárkózott, már késő volt, teljesítménye csak a világbajnoki második helyre volt elég. (Angliáról annyit érdemes még megjegyezni, hogy 1968-ban Graham Hill világbajnok lett, így hazája egyidejűleg adta a két világbajnokság címvédőjét, még ha nem is egy évben nyerték. 1969-ben pedig egy másik brit versenyző, Jackie Stewart lett a világbajnok, ő azonban skót, labdarúgásban pedig külön kezelik a két nemzetet.)

Méghozzá azért csak második lehetett, mert időközben behozhatatlanná vált Jack Brabham előnye. Az ausztrál klasszisnak ez volt a harmadik világbajnoki címe. Ausztrália sosem számított futballnagyhatalomnak, nem is voltak ott azon a világbajnokságon sem. Pedig nem is kellett volna sokat akadályt átlépniük: miután az interkontinentális selejtezőből az afrikai országok és Dél-Korea visszaléptek, az egyedüli ellenfél Észak-Korea maradt. Ők azonban magabiztosan jutottak túl az ausztrálokon (és később a vb-n is meglepetést okoztak).

1970

A mexikói tornán Brazília elhódította a harmadik világbajnoki címet és vele együtt véglegesen a Rimet-kupát is (aminek ma már csak másolatát őrzik, miután az eredetit ellopták, és nem volt olyan szerencse vele, mint négy évvel korábban Angliában). Ekkor már végre a Forma–1-ben is akadt reménységük. Igaz, Emerson Fittipaldi még csak a szárnyát bontogatta, de első szezonjában rögtön futamot is tudott nyerni.

A világbajnok éppen Fittipaldi csapattársa, az osztrák Jochen Rindt lett, példátlan módon a halála után (az Olasz Nagydíj időmérő edzésén szenvedett végzetes balesetet, de a korábbi győzelmi sorozatával akkora pontelőnyt halmozott fel, hogy a hátralévő futamokon az üldöző Jackie Ickx nem tudta ledolgozni). Ausztria válogatottjának már a selejtezősorozaton sem sikerült túljutnia, az NSZK és Skócia is megelőzte őket.

1974

Az NSZK húsz év elteltével a második világbajnoki címét ünnepelhette hazai pályán, olyan sztárokkal, mint Franz Beckenbauer vagy Gerd Müller, legyőzve a „totális futballt” megteremtő, Johann Cruyff fémjelezte Hollandiát. Forma–1-es élversenyzőjük továbbra sem volt a nyugatnémeteknek. Az újonc Hans-Joachin Stuck kétszer szerzett pontot a March–Forddal, míg Jochen Mass a Surtees-istálló színeiben, majd az utolsó két futamon a McLaren juniorcsapatában egyet sem.

A világbajnokságot éppen a McLaren pilótája, Emerson Fittipaldi nyerte másodjára (első világbajnoki címét 1972-ben szerezte, akkoriban tehát Brazília is elmondhatta, hogy címvédőt adott mindkét világbajnokságon). Hazájának, Brazíliának azonban ekkor nem sikerült a vb-döntőbe jutnia, miután az új lebonyolítási rendszerben második helyen végeztek Hollandia mögött a második csoportkörben, utána pedig a bronzmérkőzést is elvesztették Lengyelország ellen.

1978

A négy évvel korábbihoz hasonlóan a Hollandiát legyőző házigazda futballválogatott ünnepelhette a vb-címet, ezúttal Argentína (az külön téma, hogy Videla katonai diktatúrájában mennyire lejtett a hazai pálya…). A ’70-es években a Forma–1-ben is büszkélkedhettek egy tehetséges versenyzővel Carlos Reutemann személyében. 1978 kifejezetten jó éve volt: a Ferrari színeiben négy futamot nyert, ám ez a világbajnokságban csak a harmadik helyre volt elég a két Lotus mögött.

A Lotus pilótái közül a bajnoki címet az olasz származású, de amerikai Mario Andretti nyerte. Az USA-ban a „soccer” sosem tudott olyan jelentőségű sportággá válni, mint az amerikai futball, ennek megfelelően ebben az évben sem alkottak maradandót. Olyannyira, hogy már a kvalifikáció első körében, a Concacaf-bajnokság selejtezőjének észak-amerikai zónájában kipottyantak, Mexikó és Kanada mögött végezve.

1982

Nehéz kezdet (három döntetlen) után Olaszország válogatottja magára talált, a gólkirályságig jutó Paolo Rossival meg sem állt harmadik világbajnoki címéig. A Forma–1-ben nem volt bajnokesélyes versenyzőjük, bár két tehetséges pilótájuk is ekkor szerezte első nagydíjgyőzemét: Elio de Angelis az Osztrák és Michele Alboreto a Ceasars’ Palace, azaz Las Vegas-i Nagydíjon (előbbiről 1986-ban bekövetkezett korai halála miatt nem derült ki, mire vihette volna; utóbbi pedig csak egyszer, 1985-ben küzdhetett bajnoki címért, utána egyre inkább kicsúszott az élmezőnyből.)

A rendkívül kiegyensúlyozott Forma–1-es szezonban (egy versenyző sem nyert két futamnál többet) egyetlen nagydíj megnyerése is elég volt a finn Keke Rosbergnek a világbajnokság megnyeréséhez. Hazájának, Finnországnak ezidáig egy labdarúgó-vb-re sem sikerült kijutnia, az akkori világbajnokság selejtezősorozatában például utolsó helyen végeztek csoportjukban.

1986

Argentína megszerezte második világbajnoki címét Maradona, azaz az „Isten Diego” vezényletével (és ha kellett, „Isten keze” által). A Forma–1-ből viszont ekkora eltűntek az argentinok, és azóta sem akadt igazán jelentős versenyzőjük.

A száguldó cirkuszban a francia Alain Prostnak a két Williams-pilóta ellen sikerült megvédenie címét. Hazája, Franciaország válogatottja az aranylabdás Platinivel és Európa-bajnokként a vb esélyesei közé tartozott. Az elődöntőben az NSZK állította meg őket, utána Belgium ellen kivívták a bronzérmet.

1990

Az NSZK (néhány hónappal később már csak egyszerűen Németország), amelynek válogatottját ezúttal szövetségi kapitányként irányította Beckenbauer, szintén feliratkozott a háromszoros világbajnokok sorába, olyan játékosokkal, mint Jürgen Klinsmann vagy Lothar Matthäus. A Forma–1-ben ebben az évben egyedül a mindössze két futamra nevező (abból is csak egyre kvalifikált) Bernd Schneider képviselte őket. Akitől igazán jó eredményeket várhattak volna, ekkor még a sportautó-vb-n és a Forma–3-ban vitézkedett…

A világbajnok pilóta Ayrton Senna lett, immár másodjára. Hazája, Brazília a futballnagyhatalom státuszához méltatlanul szerepelt, már a 16 között kiesett a nagy rivális Argentína ellen.

1994

Bár Carlos Alberto Parreirát rengeteg kritika érte, amiért defenzív taktikával merészelte játszatni a brazil válogatottat a „joga bonito” helyett, az eredmények őt igazolták: korábbi esélyesebbnek tartott csapatokkal szemben meg tudta szerezni a negyedik világbajnoki címet, még ha ehhez a gól nélküli döntetlen után büntetőpárbaj is kellett a fináléban. A negyedik világbajnoki cím reményében igazolt a Williams–Renault-hoz Ayrton Senna, de már hazája válogatottjának sikerét sem érhette meg: május 1-jén az imolai versenyen halálos balesetet szenvedett. Fiatal honfitársa, Rubens Barrichello ekkor még csak szárnyait bontogatta második szezonjában (de sikerült néhányszor villantania, mint az aidai dobogó vagy a spái pole pozíció).

A Forma–1 világbajnoka a német Michael Schumacher lett, egy meglehetősen botrányos év végén (a Benetton technikai szabálytalanságokkal gyanúsítása, kizárások, eltiltások, a szezonzárón ütközés Damon Hill-lel). Bár a sokat idézett Lineker-féle mondás szerint a fociban a végén mindig a németek győznek, a Nationalelf címvédőként ezúttal a negyeddöntőig jutott, ahol a Hriszto Sztoicskov fémjelezte bolgár válogatott fordítani tudott ellenük.

1998

A hazai rendezésű tornán Franciaország Zinedine Zidane parádés játékával (ekkor még oda fejelt, ahova kellett) lépte le a címvédő brazilokat a döntőben. A Forma–1-ben azonban Alain Prost visszavonulása óta nem volt bajnokesélyes pilótájuk. A „Professzor” ugyan a Forma–1-ben volt akkoriban is, de immár csapatvezetőként, meg sem közelítve versenyzői eredményeit. Egyik pilótája honfitársa, Olivier Panis volt, akinek egyetlen pontot sem sikerült szereznie abban az évben. A másik francia versenyzőnek, Jean Alesinek egy harmadik hely jelentette az év csúcspontját.

A száguldó cirkusz Mika Häkkinen sikerét hozta. Finnország futballválogatottja szokás szerint ebben az évben sem jutott ki a tornára – kell mondanom azt a bizonyos öngólt?

2002

Mindkét világbajnokságban brazilok és németek végeztek az első két helyen – csak éppen fordított szereposztásban. A tokiói döntőben a „Fenomén” Ronaldo fémjelezte Brazília győzte le 2-0-ra Németországot, míg a Ferrarival hengerelő Michael Schumacher ellen még csapattársának, Rubens Barrichellónak sem volt esélye.

2006

Olaszország válogatottja 24 év után nyert újra világbajnokságot, büntetőkkel győzve le Franciaországot a berlini döntőben. Giancarlo Fisichella ekkoriban ugyan a világbajnok Renault csapatánál versenyzett, de a spanyol Fernando Alonso mellett csak a másodhegedűs szerep jutott neki, egyetlen futamgyőzelemmel. Honfitársai közül Jarno Trulli néhány dobogót mutathatott fel a Toyota színeiben, míg Vitantonio Liuzzi egyetlen pontot hozott össze a Toro Rossóval.

Alonso hazája, Spanyolország a világbajnokság csoportköréből magabiztosan továbbjutott, de a nyolcaddöntőben Franciaország megállította őket. Tovább kellett várniuk a sikersorozatra…

2010

Annál jobban sikerült Spanyolországnak a dél-afrikai világbajnokság, a két évvel korábbi Eb után ezt a tornát is megnyerték. Alonso pedig közel volt hozzá, hogy fokozza a hispánok örömét: a zárófutamra listavezetőként érkezett – ám elég volt egy rossz taktikai húzás a Ferrari részéről, valamint a megelőzhetetlen Vitalij Petrov, és a világbajnoki cím elúszott…

Így a német Sebastian Vettel örülhetett év végén, aki ekkor nyert először világbajnokságot. Németország válogatottja a dél-afrikai tornán a bronzéremig jutott, miután az elődöntőben a 2008-as Eb-döntőhöz hasonlóan Spanyolországtól kaptak ki, majd a harmadik helyért Uruguayt győzték le 3-2-re.

2014

Az első Forma–1-es év, 1950 után ismét Brazília volt a labdarúgó-vb házigazdája. Mi más lehetett volna az elvárás, minthogy az 1950-es csorbát is kiköszörülve megszerezzék a hazai világbajnoki címet. Ezúttal azonban nagy meglepetésre még a döntőbe sem jutottak be: Németország 7-1-re lemosta őket az elődöntőben (a hollandok elleni vereséggel pedig még az érem sem lett meg). A döntőt hosszabbítás után szintén a németek nyerték a Lionel Messi fémjelezte Argentína ellen, ezzel az újraegyesítés utáni első világbajnoki címüket szerezték, és először fordult elő, hogy európai csapat világbajnokságot nyert az amerikai kontinensen. Ekkor egy rövid időre ugyanaz az ország adta a két világbajnokság címvédőjét, hiszen a Forma–1 2013-as világbajnoka Sebastian Vettel volt, ő azonban ebben az évben nem volt versenyben a címért, sőt futamot sem nyert. Annál inkább a bajnoki címért küzdött Nico Rosberg (Keke fia, aki azonban német édesanyja után kapta állampolgárságát), méghozzá német autó, Mercedes színeiben. A zárófutamra hátrányban érkezett csapattársával, Lewis Hamiltonnal szemben, de az egyedül abban az évben élő duplapontos zárófutam szabálya még megcsillantott számára némi reményt. Az utolsó versenyen azonban még célba érnie sem sikerült, így a világbajnoki cím elúszott (két évvel később viszont világbajnok lett Rosberg, ekkor egy évig ismét Németország adta mindkét világbajnokságban a címvédőt).

Hamilton személyében így angol világbajnoka lett a Forma–1-nek 2014-ben, a labdarúgó-vb-n viszont Anglia már a csoportkörben elbúcsúzott.

Eddig tehát egyetlen évben sem fordult elő, hogy ugyanaz az ország adja a világbajnok futballválogatottat és Forma–1-es pilótát. Jelenleg Vettel vezeti a világbajnokságot, hazája, Németország nagy meglepetésre már a csoportkörben elbúcsúzott, így ez a duplázás kizárható. Legfőbb riválisa, a címvédő Hamilton országa, Anglia viszont még ott van a négy között, így nekik ott az elvi lehetőség – vagy valamelyikük félhet az „átoktól”? Ami a többi elődöntős országot illeti, Franciaországból Romain Grosjean, Pierre Gasly és Esteban Ocon, valamint Belgiumból Stoffel Vandoorne nem bajnokesélyes autóban ülnek, Horvátországnak pedig még nem volt Forma–1-es versenyzője. Rend kedvéért tekintsük át, hogy szerepel a többi jelenlegi versenyző hazájának válogatottja: negyeddöntőig jutott Svédország (Marcus Ericsson) és Oroszország (Szergej Szirotkin), nyolcaddöntőig Mexikó (Sergio Pérez), Spanyolország (Fernando Alonso, Carlos Sainz), Dánia (Kevin Magnussen), a csoportkörben búcsúzott a németeken kívül – akiknek Vettel mellett Nico Hülkenberg a másik jelenlegi pilótája – Ausztrália (Daniel Ricciardo). Megjegyezhetjük még, hogy a nyolcaddöntőbe jutott Svájc, amely Grosjean szülőhazája, alacsonyabb kategóriákban még indult is svájci színekben. (A negyeddöntős Brazíliát furcsa módon nem kellett megemlíteni – 1969 óta először nincs versenyzőjük a mezőnyben.) Nem jutott tovább a selejtezőkből Finnország (Kimi Räikkönen, Valtteri Bottas), Hollandia (Max Verstappen – ő viszont édesanyja révén Belgium sikereit is magáénak érezheti), Új-Zéland (Brendon Hartley) és Kanada (Lance Stroll). Charles Leclerc hazája, Monaco nem FIFA-tagállam, így nem indulhatnak világbajnokságon (klubcsapatuk, az AS Monaco a francia szövetség égisze alatt működik).

Nemsokára kiderül, egyáltalán marad-e esély arra, hogy idén megtörténjen a duplázás – de ősz végére egész biztosan tudni fogjuk.

Epilógus
(2018.11.28)

Immár túl vagyunk a 2018-as világbajnoki szezonon is. Hamilton megvédte a címét, míg Anglia válogatottja a nyári vb-n az elődöntőben hosszabbításban maradt alul Horvátország ellen, majd a bronzmérkőzésen Belgium ellen szenvedett vereséget, így negyedikek lettek, megismételve 1990-es helyezésüket. A labdarúgás világbajnoka pedig Franciaország lett, 4-2-es győzelmet aratva a horvátok ellen. Francia pilóták még a Top10-be sem kerültek idén, Ocon a Force India színeiben ezúttal 12. lett a tabellán, Grosjean a Haasszal 14., utána pedig rögtön Gasly következik a Toro Rossóval.

A bejegyzés trackback címe:

https://papirvb.blog.hu/api/trackback/id/tr6114103251

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása